Egy kellemesnek ígérkezõ szeptemberi hétvégén elhatároztuk párommal, hogy elbujdokolunk egy kicsit a Börzsöny szívébe, és belehallgatunk az éppen aktuális szarvasnász 1hangjaiba, valamint megpróbálunk becserkészni egy felajzott szarvasbikát, hogy ne csak halljuk, hanem kis szerencsével láthassuk is a hazai erdõk vadjainak királyát.

Úticélunknak és egyben éjszakai szálláshelynek a Nagy-Mána gerincét céloztuk meg, annak is az egyik picike mellékgerincét. Leltünk is egy csöppnyi sátorhelyet, amit bódítóan körbelengett a mindent átható szarvasillat. Épp érintette a hátizsák a talajt, mikor is szállott a bõgés a fák között, hozzánk eléggé közel. Sátorállítás elhalasztva késõbbre. Mindenféle optikai eszközzel felfegyverkezve, mint díszekkel teleaggatott karácsonyfa, osontunk Szilvivel a hang irányába.  Hamarjában  kiszúrtam a komát, amint komótosan sétálgat a fák rejtekében, eleresztve néha egy-egy hangosabb bõgést.. Elõnyünkre a lágy szellõ nem felõlünk fújt, így az állat nem is figyelt föl ránk. Óvatosan sunnyogtunk a fák takarásában és közeledtünk a prédához, aki elég határozott céllal haladt egy irányba. Hirtelen eszembe jutott, hogy amennyiben nem tér el addigi irányától, akkor ki fog érni egy nyílt, famentes részre. Ha oda kimegy kiváló felvételt lehetne róla készíteni! Szilvit otthagytam és elkezdtem rohanni a túristaút felé, ami pont ahhoz a részhez vezet, majd irányba fordultam és futottam tovább. Már láttam a tisztást, amit félig takart egy belógó faág, már csak 5 m kellet volna, hogy teljesen belássam a teret, mikor tõlem úgy 20 m-re kilépett a bika a fák közül. Szép volt! Mondhatni gyönyörû darab és kellõképpen méltóságteljes. Sajnos az említett faág pont a fejét takarta. Kamerát elindítottam, gondolván a semminél egy fejnélküli szarvas is jobb. Szerencsére be volt indulva, mert lehajolt és agancsaival ádáz harcot vívott a védtelen fûcsomók ellen. Bõszen vettem a jelenetet, amikor nagy nyugalommal egy szarvastehén sétált be a képbe és belebámult a kamerába.. Majdnem elnevettem magam ezen az egész szituáción. Mintha valaki megrendezte volna a jelenetet. Ellentétben a bikával õ észrevett, hosszasan nézett, majd sietve távozott a színrõl. A bikát ez az egész nem zavarta. Õ még picit harcolt a füvekkel, majd lassan visszasétált a fák közé, néha eleresztve egy-egy hosszabb-rövidebb bõgést.

   Sátorállítás után mondtam Szilvinek, cserkésszük be azt a srácot, aki valahol a mellettünk lévõ völgyben produkált igen hangos zöngéket. Ismét elindultunk a hang irányába. Sajnos már közeledett a szürkület, de azért még láttuk a színeket. Azt vettem észre, hogy nem csak mi megyünk a hang felé, hanem az is közeledik felénk. Aztán egy hangos bõgésnél kiadtam a parancsot egy fa mögé bújásra. 

  Kisvártatva megláttuk a hang gazdáját. Távcsõvel lestük tovább és akkor láttuk meg a tehenet is. Ezekkel a tehenekkel az a baj, hogy nincsen elborulva az agyuk, mint a bikáknak és mindíg kiszúrják az embert. Most is ez történt, tehát a tehén kivonúlt a színrõl. A bika búsúlhatott nagyon, hogy otthagyta kiszemeltje, de az azért mégis méltóságon alulii, hogy utána rohanjon, ezért inkább vágyakozón belekezdett a bõgésbe, miközben közeledett a fánk felé, de aztán picit irányt váltott és éppen elõttünk  sétált volna el, de nem tette, hanem megállt és felénk fordult, majd aktív szimatolásba kezdett. Mindez kb. 10-15 m-re tõlünk. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy egyszer próbálja ki, milyen leírhatatlan érzés egy jól megtermett szarvasbikával szemezni, aki idõnként elbõdül, mint egy mozdonykürt. Mi kissé megszeppenve szemléltük a srácot, amint kiváncsi tekintettel vizsgálgatta a rejtekhelyünket, érezvén, hogy valami van ott, de nem tudja, mi az. Aztán lassan elindult oldalirányba és egyúttal közelítve is felénk, majd ismét megállt velünk szemben, immáron még közelebb.  Ha nem vagyok azon, hogy átérezzem maximálisan a helyzetet, és ha tudtam volna figyelni apróbb dolgokra is, akkor biztosan hallottam volna a lélegzetét. Így viszont azon törtem magam, hogy ezt a pillanatot meg is tudjam örökíteni a kamerával.  A távolban egy bika hangjai jöttek felénk, amire a „mi” bikánk röviden, de hangzatosan felelt. Meg tudtam volna ölelni ezért! Viszont még mindíg nem tudta, mi lehet a fa mögött. Láttam az orrát, ahogy kitágul szimatolás közben és egyúttal a nyakát is nyújtogatta felénk. Édes volt! Ám rájött, hogy nem oldódik meg az ügy, ezért ismét közelített felénk. Ezzel viszont kiment a képbõl, és ahogy próbáltam új pozíciót fölvenni, valószínûleg megzavartam, mert pár ugrással a fák között termett, de aztán megállt és zengõ bõgésbe kezdett. Ekkor mi csendesen visszaosontunk a sátorhoz és szarvasillattal átitatott levegõvel orrunkban elszunnyadtunk, miközben altatóként távolabbi szarvasbikák bõgése szállt felénk.

 Reggel, míg párom bõszen aludt, elmentem csavarogni egy picit. Azt sem tudtam merre induljak, mert mindenhol bõgtek. A leghangosabb komát próbáltam becserkészni, közben vagy 2 percig szemeztem egy jóképû muflonfiúval, de olyan helyen bõgött, hogy oda zaj és bokatörés nélkül nem tudtam volna lemenni, így ejtettem az ötletet. Ahogy aztán a Nap egyre magasabbra hágott, úgy halkultak el a hangok.

 „Házbontás” után Nagy-Hideg-hegyen kötöttünk ki, ahol Szilvi teázott, én meg ittam egy jó pofa sört, majd elindultunk következõ sátorhelyünk felé, de az egyre jobban rákezdõ esõ végül beûzött minket Nagybörzsönybe, ahonnan aztán hazautaztunk.