Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belõle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái között a Jóisten.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyûlölet, irigység rosszindulat, kapzsiság õrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktõl a másikig: a szívek nem nyíltak meg és õk nem tehették bele a Jóisten ajándékait........
S ahogy ott a Jóisten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akirõl már bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta. Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de õk bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdõket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét. -próbáld meg lelkecském-, mondta kedvesen a Jóisten -legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdõket!
...... ...... ...... ...... ...... ...... ......
Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az elsõ.
De hiába daloltak a madarak, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebbõl semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az erdõ, a rontó ember nem látott meg belõle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen. Ez volt az elsõ harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de õ sem látott meg semmit az erdõbõl. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rõzsét gyûjtött. Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép erdõben. Az õ szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyûjtõ ember volt. Az angyalok megsiratták õt is, még jobban, mint az elsõt. És ez volt az erdõn a második harmat. A hajnali harmat.
És akkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben és meghallotta sírni az erdõt. Meglátta a virágokat, fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta: - Istenem milyen szép...
És abban a pillanatban lehullott szívérõl egy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fûszálak, és egyszerre megszólalt minden madár.
Milyen szép!- mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe bele tették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönn az égben, fehér felhõ tutajon a Jóisten ült maga. Bárányfelhõket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a földre. Így volt ez lelkecském és az óta is így van. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyûjtõ- ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdõre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz és felrebben elõtted az elsõ rigó: tudnod kell, hogy az erdõ észrevett......

A Börzsöny meséi (Deák Mária)

Három patakvölgy torkolatában ücsörögve, hallgasd a természet hangjait, figyeld a köveket, virágokat, a madarakat! Ha nem vagy zajos és neveletlen és nem csak elfoglalni mész a csendet, akkor meghallod te is a Patak Tündérének kacagását, kihallod lépteit a víz csobogása alól, és ha szerencsés vagy, akkor leül melléd egy mohazöld kõre és a surranó víz mellett, mesél neked a Börzsöny erdejében lakó titokzatos népek életérõl.  Mesél a kisinóci manókról, a Fekete-völgy kedves tündéreirõl, akik az Ipolyba terelik a patakok vizét, hallhatsz a Nagy-Hideg-hegyen lakó õsöreg Börzsöny Apóról, a Három-hárs gerincén lakó Hárs Tündér gondjairól, de még a csóványosi és só-hegyi boszorkányok életérõl is. Ha türelmes vagy még az erdei híreket is megtudhatod. Mikor nyílt és merre az elsõ tavaszi hérics? Hol született meg az idei elsõ õzgida? Merre járnak a szalamandrák? Mit csinálnak a kövi rákok?

A Börzsöny mindenki szívébe tud lopni egy piciny mesét, és ha nem teheted meg, hogy ellátogass az erdeibe, szívesen elmesélem neked, amit a Patak Tündérétõl tudok.

Börzsöny Apó és a kisinóci manók

Amikor ez a mese elkezdõdött még tél volt, amolyan nagy-hideg-hegyi tél.  Dideregtek is a kisinóci manók, amikor elindultak Börzsöny Apóhoz. Csúnya idõ volt, nagyon csúnya, durva hódara hullott. A manók botladozva, reggeltõl estig meneteltek a hegyre. Csak a Tányér-réten tartottak egy szusszanásnyi idõt, és már indultak is tovább. Mi volt a nagy igyekezet oka? Nagy baja volt a kisinóci manó népnek, igazságot akartak. Történt pedig, hogy egy kelekótya manógyerek Zénó, beleejtette a manósipkát a Bányász-kút vizébe. A kút lakója Mirjam a lábatlan gyík, mivel épp nászra készült, úgy gondolta megtartja a sipkát, hiszen szép kék színe illett a nászruhájához. Hiába volt minden könyörgés és sirám, Mirjam nem adta vissza a sipkát. A manó a sipkája nélkül, pedig nem manó. A sipka színe mindig olyan színû, amilyen színû virágban született a gazdája. Mert tudjátok minden tizedik esztendõben, születnek csak manók. Tízévente tavasszal, amikor a nap elõször néz mosolyogva a hóra, és elkezdi azt olvasztani, az avar alatt már minden virágban ott lapul az újabb manónemzedék. A hóvirágban fehér sipkás manók születnek, a tavaszi hérics a sárga sipkás manók bölcsõje, a piros szegfû szülöttei a piros sipkás manók. Zénó kék csengettyûvirágban született tíz évvel ezelõtt. Sipkája elvesztése nagy bajt hozhat a manónépre. A manó törvény szerint ugyanis, ha egy manó elveszíti a sipkáját, akkor nem születik a következõ tizedik évben manógyerek. Vigyáz is minden manó a sipkájára, mint a szeme fényére. A manóóvodában és manó iskolában sipka felelõsök is vannak. Az õ feladatuk, ha valamelyik manógyerek leveszi a sipkát, vagy örömében az ég felé dobálja, akkor számon tartják, hogy újból a manó fejére kerüljön. Nem is jegyzett fel a manótörténelem egy sipka elvesztést sem, eddig rendre tízévente megszülettek a kisinóci manók. Zénó ügyetlenségének és Mirjam önzésének köszönhetõen veszélybe került egy manónemzedék. Össze is hívták a Bányász-kút aljába a Kisinóci Manó Közgyûlést, ahol Zénó szepegve mesélte a sipka elvesztésének történetét.

Az úgy történt, hogy reggel, amikor felébredtem mosakodni indultam a Bányász-kúthoz. Tudjátok, hogy ilyenkor nincs reggeli harmat, amivel kitörölhetnénk az álmosságot a szemünkbõl. Szomjas is voltam, gondoltam, hogy a kút vize majd felfrissít és a szomjam is, oltja. Talán a reggeli fáradtságtól volt, hogy mielõtt a kúthoz hajoltam elfelejtettem zsebre tenni a sipkám, így az belepottyant a vízbe.

Ó te haszontalan, kelekótya gyerek, hogy felejthetted el levenni a fejrevalód? – kérdezte Ambrus, a manók rangidõs elnöke. Erre aztán Zénó már sírva fakadt. Hiába mégsem manóhoz méltó sipka nélkül lenni, arról nem is beszélve, hogy a sipka elvesztés milyen nagy baj az egész manó népre.

Hát te kedves Mirjam, miért nem adod vissza a sipkát ennek a gyereknek?- fordult most Ambrus a lábatlan gyík felé. Mirjam, azonban fején a sipkával gonoszul vigyorogva közölte:

A sipkát én találtam, pont illik a nászruhámhoz, bizony vissza nem adom. Miért nem vigyázott rá jobban. – Hiába volt a jó szó, a gyík hajthatatlan maradt. Ígértek, pedig a manók tavaszra, virágsziromból varrott új sipkát neki, Zénó még egy éves szolgálatot is, de hiába. Illegette magát a kék sipkában, aztán eltûnt a kút vizében. Többé nem is jött a közgyûlés elé. Vakarta a fejét Ambrus.

Kedves Manók! Most mitévõk legyünk? Ha Zénó sipkája nem kerül elõ, bizony nem születik tavasszal egy manó gyerek sem. Maroknyi manó népünk csak újabb tíz év után dajkálhat manócsemetét.

Mivel az összehívott manó közgyûlés nem tudta mitévõ legyen, küldötteket indítottak Börzsöny Apóhoz Nagy-Hideg-hegyre, adjon tanácsot, vagy tegyen varázslatot. Ambrus vállalkozó kedvû manókat keresett az útra, hiszen zord az idõ, és bizony talpraesett manók kellenek, akik a havazásban megmásszak a Börzsönyt, és megtalálják Börzsöny Apó kalyibáját. Négyen vállalkoztak az útra, Kende és Miksa a piros sipkás manók és Blanka és Erna sárga sipkás manók. Ambrus feltarisznyázta õket.

Hoztam nektek egy-egy gyûszû mézet az útra, és koriandert feltétlenül dugjatok a zsebetekbe! Ez a kulacs, pedig friss forrásvízzel van töltve. –adott egy-egy csomagot a négy manónak. Aztán komolyan folytatta:

Tudom, hogy már többször jártatok Nagy-Hideg-hegyen, de ez az út más, mint a többi. Télen a manók nem mozdulnak Kisinócról. Nyáron, pedig lepke háton utazva hamar a csúcsra érhetünk. Most viszont csúnya tél van. Az Inóci-vágás igen nehezen járható, de sítalpakkal remek sífutó pályát találtok. Felfelé pedig kapjátok vállra a bõrszíjas faléceket, és úgy kaptassatok a csúcsra. Börzsöny Apó házát a csúcson túl, a Füves-gerincen át a Korom-bércen találjátok. Nincs más megoldás, meg kell kérdezni a bölcs öreget mitévõk legyünk?

Persze, persze – bólogatott Kende s Miksa.

Ne aggódj Ambrus! – mondta Blanka s Erna.

Meredek az út! Vigyázzatok! – szólt még a síléceken tovasuhanó négy manó után. – És a sipkátokra különösen vigyázzatok! – mormogta még az orra alá.

A négy manó, minden különösebb nehézség nélkül jutott a Tányér-rétig, itt megpihentek, hörpintettek egyet a sûrû mézbõl, elrágcsáltak a korianderbõl, kortyoltak a kulacsból és indultak is tovább. Nem vesztegethették az idõt. A Tányér-rétrõl már nehezebb útra, a hegyoldal irányába fordultak. A meredek kiszívta a manóerõt, közben leszállt az este, a csillagok, és a hold ezüst fénnyel világította meg az erdõt. A fák lombja, most avarként hevert a lábuk alatt, az ég fényei így áthatolhattak a hatalmas bükkfák között, a hó pedig visszaverte a fényeket.

-      Legalább nincs olyan fekete sötét. – mondta Blanka

-     Szerencsére felhõk sincsenek, amik eltakarják a csillagokat. – ezt Miksa mondta két lihegés között. Aki nem gyalogolt még hegynek fel az erdõben, az nem tudhatja milyen fárasztó is lehet. Erna arcán könnyek csorogtak.

 -      Soha nem érünk oda. – jelentette ki elcsukló hangon.

 -      Dehogynem, hiszen még csak délután van, csak hamar sötétedik. Mindjárt itt egy púp, azon szusszanunk és meghúzzuk a kulacsot. – mondta Kende. Ekkor búgást hallottak, egyszerre kapták fel a fejüket a hangra.

-     Gerle – mondta Miksa

-     Furcsa, hogy itt búg. Hallgassátok csak, mintha minket hívna.

S valóban szárnysuhogás hallatszott a púp aljában és egy kék galamb ereszkedett melléjük.

-     Végre megtaláltalak titeket. –szólította meg a manókat. – Börzsöny apó már vár rátok Megkért, hogy a csúcsig segítsem az utatokat, aztán már a sítalpakon egy-kettõ leereszkedhettek a Korom-bérc aljába.

-     Tudja, hogy jövünk? – csodálkozott Erna.

A kék galamb nem is válaszolt, csak a csõrébe vett egy földi-szeder indát, ezzel a hátára segítette manóinkat, és huss, már repült is a bükkös tetején. 10 perc sem telt s máris a Nagy-Hideg-hegy csúcsán voltak. A kék galamb óvatosan letette az utasait, és búgva tovább repült.

-     Ez az ösvény már a Füves-gerinc kezdete. – mutatott Kende a hóból árván meredezõ száraz fûcsomóra.

-     Honnan tudod? – kérdezte kételkedve Erna.

-     Hát ott bent, a cserjék között jutunk el a Korom-bérc nyergébe. Sítalpat fel! Indulj manó! – kurjantotta Miksa.

Felcsatolták a sítalpukat és elrugaszkodtak, a nagy-hideg-hegyi szél csak úgy tépte a sipkájukat. Az ösvény a látszat ellenére igen nehezen járható volt. Bukkanók lassították a manók útját. Blanka szíja, amivel a sílécet rögzítette a lábához, elszakadt. Miksa és Kende a kék galamb földi-szeder indájából rögtönzött új „szíjat” a lécre.

Cseppet se aggódj! Készítek én neked új szíjat a bükkfa taplójának bõrébõl. Csak érjünk haza. – vigasztalta Miksa a manólányt.

Börzsöny Apó háza körül sûrû fû nõtt, olyan magas fû, hogy a ház alig látszott ki alóla. Közben leereszkedett a köd és ez is rejtette szemük elõl a kis házat. Erna látta meg elõször.

Hó, hahó! – kiáltotta örömében.

Mi ez a lárma? – nyitott ajtót Börzsöny Apó – Nem tudjátok, hogy az erdõben lármázni bûn? Légy vidám, de ne lármás; az erdõben a madarak énekeljenek! No már vártalak benneteket. Kerüljetek beljebb!

Börzsöny Apó háza nem tûnt valami kényelmesnek, de meleg és biztonságot adó volt. A döngölt földes házban nagy hasú, hófehér kemence. A mestergerenda átszelte a mennyezetet. Az egyik sarokban takaros fazekaskorong. A berendezés faragott bútorokból áll.

A négy manó fáradtan foglalt helyet az asztal körül.

-     Ha tudtad, hogy jövünk, akkor azt is tudod, hogy miért indultunk útnak. Kérlek, segíts nekünk! Zénó sipkáját nem adja vissza Mirjam a lábatlan gyík. Nem lesz tavasszal manó gyerek. Nem lesz több jóság és szeretet.

Börzsöny Apó fapapucsot, vászonnadrágot és mellényt visel. Arcát sok ránc szántja, de tekintete nyílt és kedves. Úgy él az erdõben, ahogy a patakok folynak: elmarad mögötte az idõ. Ha jól megnézzük a manókat, nem találunk rajtuk semmiféle különös jegyet, kissé hegyes fülükön kívül. Nincsenek közöttük nagy hõsök, a Börzsöny mindennapjainak hõsei õk. Képesek elénk vetíteni a Börzsöny minden szépségét, titkát. Õk a jóság és a szeretet. Ha nem születik manó, kevesebb lesz a földön a jó és kevesebb a szeretet. A manók hivatása ebbõl áll! Bár különböznek egymástól nemük, életkoruk és felfogásuk szerint, de valamennyien manók, és nélkülözhetetlenek a világ számára. Börzsöny Apó, pedig maga a csend és a béke. A csend és a béke, pedig jó tanácsot tud adni a jóságnak és a szeretetnek. 

Börzsöny Apó szakálla meg-megremeg, amikor beszél.

Jól van, gyerekek. Hosszú utat tettetek meg, fáradtak vagytok. Megvetem nektek a manó ágyat, és közben elmesélem, hogy mi a gondotokra a megoldás. A szeretetet magyarázni nem lehet. A jövõ tiszta, mint az üveg. Az élet természetes rendje a változás, de van, ami örök: jóság, szeretet, jó és rossz, fehér és fekete. Tudjátok-e, hogy mi a Börzsöny legfontosabb törvénye? Az önzetlenség. Hû és tiszta hely maradt a Börzsöny, de az önzés itt is felütötte a fejét, hiába perget új vonásokat az idõ. Minden kiszámított és törvényszerû, elõre elrendezett.

A legnagyobb gyalázat az önzésbõl fakad. Aki önzõ, több kárt okoz a világnak, mint hasznot hoz saját magának. Ezért kedves kis manóim, ne aggódjatok! A törvény szerint az önzetlenség mindenek felett való. Tehát ha Zénó elhagyta ugyan a sipkát, de az megkerült, csak épp Mirjamnál van, az nem törvényszegés, ha önzetlenül neki adjátok. Ezzel a manó nép a legfõbb törvénynek engedelmeskedik. – így beszélt Börzsöny Apó, és ez nem kitalált mese, hanem a Patak Tündér elbeszélése alapján színtiszta igazság.

 S míg a négy manó az út fáradságát pihenve édes manó álmot aludt, Börzsöny Apó ki már nem kívánta az álmot, leült fazekas korongja mellé és csodás varázslatot csinált. A korongon lévõ agyaghoz egy csipet szárított alhavasi varázslófüvet kevert, halkan dörmögött egy pár varázsigét - miközben keze és lába sebesen dolgozott a fazekaskorongon - és reggelre elkészült Zénó új kék csengettyûvirág sipkája.

     Reggel négy fürtös hajú, víg manó csatolta lábára a síléceket. Bólogattak a fûcsomók, mosolyogtak a bükkfák, kacagtak a gerlék, míg a négy manó hazafelé tartott Kisinócra, hátizsákjukban Börzsöny Apó ajándékával: Zénó vadonatúj kék sipkájával és önzetlenséggel a szívükben.

A Hárs Tündér titokzatos betegsége

A tájat még vastagon fedte a hó, de a Börzsöny párái már engedtek kemény kupolájukból. A Hárs Tündér a Három-hárs gerincén egyik fájának odvában aludta téli álmát, de az elsõ tavaszi napsugár rámosolygott és kitörölte az álmot a szemébõl.

-       Munkára! – mondta magának.

Az erdõ fekete és nyirkos lett a Hárs Tündér keze nyomán. Az avart a hó összeroskasztotta.

Az „öreg avar” alá irányította a tündér a napsugarakat és velük suttogta.

Ébresztõ kedves bogarak! Hagyjátok ott a föld alatti lyukaitokat!

Az északi szél is tovább állt, nyugatról érkeztek a tavaszi szellõk. Cirógató volt a csend és a béke, de hallani lehetett az ébredezõ erdõt. A tündér keze nyomán duzzadni kezdtek a rügyek a fákon, a földbõl a virágok zsenge szárba szöktek. A Hárs Tündér könnyû szárnyakon röpdösött, s amit megérintett, amihez szólt, felébredt téli álmából. A munka közben pihenni hazatért a Három-hárs gerincéhez és hársfája odvába hajtotta rövid álomra a fejét, vagy csak leheveredett alája eltelve a tavasz üde levegõjével. Néha, ha megszomjazott, leröppent a völgybe, ahol a forrás fakadt. A Patak Tündér, kedves barátnõje szívesen látta. Ilyenkor elbeszélgettek, aztán ki-ki folytatta a munkáját.

A Börzsöny nyugodt volt, virágzó fû illata töltötte meg, de hamarosan megszólaltak a madarak és dallamos csiripelésük megtörte a csendet. A bokrokon lármás rigók fütyültek pintyek csiripeltek, szajkók cserregtek. A fákon megjelentek az elsõ aranyos levélkék, persze a Hárs Tündér segítségével feslettek a rügyek levéllé. Szalamandra anyó is felébredt rejtekhelyén és álmosan, lomhán indult a kövek között. Szóval szép napok köszöntöttek a Börzsönyre. A völgyekben zöld fû burjánzott, melyet források, patakok kristálytiszta bõ vize öntözött. Az idõ bár napos maradt, de néha eleredt az esõ, és akkor megállt, és esett és esett, aztán ahogy jött el is vonult. A felhõk tovaszálltak az égen és napsugarak szárítgatták a földet. Ha sokáig esett, akkor a Hárs Tündér ellátogatott Börzsöny Apóhoz a korom-bérci házikóba és segített neki a varázslatokban, a fazekas korong forgatásában. A varázslatok nyomán csönd és béke szállt a Börzsöny erdejének fáira, ami megpróbálta távol tartani az önzést, hiúságot a zajos és neveletlen csúnya dolgokat, melyek távoli világokból tévedtek a fák közé. Sajnos az utóbbi években Börzsöny Apónak egyre több és erõsebb varázslatra volt szüksége.

- Szeresd a természetet, és áhítattal lépj szentélyébe! – e szabály betartatása volt a legnehezebb feladat. Betartatni a látogatókkal, hogy csak az jöjjön a Börzsönybe, akit a szeretete vonz, áhítattal tegye lábát a tavaszi fûre, és ne felejtse el a természet törvényeit, mert akkor pusztulás lesz az erdõn. Szerencsére a tündérek és manók, de még a boszorkányok is segítik Börzsöny Apó varázslatait.

    A Három-hárs gerincét omladékos lejtõk koszorúzzák, szeret itt lakni a Hárs Tündér.

Innen indul munkába minden nap. Egy szép napon arra lett figyelmes, hogy tüsszentett egyet, õ talán észre sem vette volna, ha a közelében lévõ bükkfa oldalán lévõ taplógomba felõl egy éles kis hang nem szól hozzá.

Kedves egészségedre!

Köszönöm szépeeeehhhccc – tüsszentett megint, és szemét a gomba felé fordította, amin Kende manó ücsörgött a lábát lóbálva.

Hát te mit csinálsz azon a gombáááhhhccc..?

Kanyarintok a bõrébõl egy darabot. Új hátizsákot készítek. A régi már elkopott. Te viszont jól megfáztál.

A reggeli sétáimon a harmattól nedves lesz a ruhám alja, a papucsom is sokszor átázik, nem is gondoltam rá, hogy megfázhatom.

Szerintem keresd meg Ambrust, készít neked mézes teát. Tudod mit? Inkább menj haza! Majd én megkérem Ambrust és közösen meglátogatunk. Ravasz a tavasz, csalóka az idõ. No majd Ambrus teája rendbe hoz.

A Hárs Tündér megfogadta a tanácsot és kedvenc hársának odvába pihenni tért.

Amikor Ambrus és Kende megérkezett a Hárs Tündér már nagyon rosszul volt. Szemei kipirosodtak, tüsszögött és folyt az orra.

Ó jaj, te nagyon megfáztál. Nem hiszem, hogy a reggeli harmat az oka, inkább sokat ücsörögtél Patak Tündér nedves, nyirkos kövén. – jelentettei ki Ambrus. Nem csodálom, annyi érdekeset tud mesélni, hogy észre sem veszed az idõ múlását. Legközelebb inkább egy korhadt fa tönkjén pihenj.

– mondta, miközben megtöltötte édes hársfa mézzel a tündér gyûszûjét. Harmatos kulacsból borogatást rakott a homlokára és koriander magból sajtolt olajat cseppentett a mézes teába.

Lassan kortyolgasd! A manók erre a hétre átveszik a munkád. Ez a megfázás nem tréfa.- csóválta a fejét.

Nehéz hét kezdõdött a manók számára. Épp a virágba borítás volt a Hárs Tündér feladata, s még épp hogy csak belekezdett a nagy munkába. Folytatni kellett a megkezdett virágzást, s ráadásul a virágokkal egyre több manógyerek is született, akiket figyelni, irányítani kellett, beavatni a jóság és szeretet tudományába.

Miksa és Kende reggelente látogatta meg a Hárs Tündért, Erna és Blanka este kereste meg. Délben Ambrus ment megitatni mézes teával. A Hárs Tündér mégsem lett jobban, sõt egyre gyengébb lett, egyre jobban folyt az orra, pirosodott a szeme. A manók hiába igyekeztek, a munka elmaradt. Hiába Ambrus ápolása a Hárs Tündér, már két hete nyomta az ágyat.

Talán tündéreknek nem jó a mézes tea. -mondta egy nap Miksa

Igazad lehet. – töprengett Ambrus – Egy manó már rég meggyógyult volna.

Börzsöny Apó mit mond? – kérdezte Kende.

Semmit, csak simogatja a szakállát és szerinte meg kellene kérdezni a Csóványos boszorkányát, hiszen õ a füvek tudója. A Hárs Tündér viszont tiltakozik, nem szeretne tanácsot kérni egy boszorkánytól. Tudod a fiatalság nehezen fogadja el az idõsebb tanácsát.

Hát nem is tudom. Rajtam is segített már, amikor a patak egy éles köve felhasította a lábam. Egy kettõre ellátta a sebem, elállította a vérzést, puha levélfáslit tett rá. Két nap múlva kutya bajom nem volt. Bár meg is szidott, hogy mit hancúrozok mezítláb a patak éles kövei között. Zsémbes, öreg boszi, de a szíve a helyén van. Csak ne lenne, olyan öreg…

Senki sem olyan öreg. Az élet az idõ megsokszorozódása. A boszorkányok öreg tündérek, sok-sok tapasztalattal. Csak azokban a mesékben gonoszok, amit a manógyerekeknek meséltek. Igazából, kedves öreg varázserõvel felruházott nénik. A Börzsönyben csak ketten élnek. A Csóványos boszorkánya és a Só-hegy boszorkája. Az egyik a füvek ismerõje, a másik az idõjárás barátja. Az egyik a Csóványos bozótjában él és naphosszat a növényeket gyûjti és szárítja, s velük a világot gyógyítja. A másik a Só-hegy ködös sziklakatlanjában lakik és barátai a szelek, az esõ, a zúzmara, velük a világot irányítja. – mesélte Ambrus, aztán kijelentette. - Szólok Börzsöny Apónak hívja el a Három-hárs gerincéhez, mégis csak több tapasztalata van a gyógyítás terén, mint nekem.

Csalán-seprûn lovagolva nincs messze a Csóványostól a Három-hárs gerince. A Csóványos boszorkája három fertály óra alatt megérkezett a beteg tündérhez.

Szervusz kislány. – köszöntötte a beteg tündért, és megcsipkedte az arcát, amit a tündér nagyon utált. – Hüm-hüm. Nem náthás vagy te szentem, hanem allergiás. –jelentette ki magabiztosan, pár perc vizsgálat után.

Az meg mi? – kérdezte a tündér.

Túlérzékeny lettél valamire. Hüm-hüm. De vajon mire? Hüm-hüm. Valami allergiás állapotot okoz, elhúzódó allergiás fertõzésed van. Hamarabb is hívhattatok volna. Hüm-hüm. Mibõl van itt rengeteg?

Bükkfából. – kotnyeleskedett Erna.

Nem, nem hiszem. Ez itt a Három-hárs és te még ebben is laksz. Hüm-hüm. Arra gondolok, hogy a hársfa virágjára lettél te érzékeny, a sárga virágpor most is a ruhádon van, ráadásul Ambrus méze is ebbõl a virágból készült, nem csodálkozom, hogy nem gyógyulsz. Hüm-hüm.

Ó, és tudsz rajtam segíteni?

Hát, ezt még ki kell elemeznem. Kellene valami „anti-hárs” a számodra. De ne nagyon reménykedj, ha egyszer megtörtént a fertõzés, akkor ezentúl minden évben megismétlõdik. Keverek én neked egy jó hársfamentes gyógyteát, de a legjobb lenne, ha elköltöznél.

Elköltözni? Azért választottam ezt a helyet, mert gyönyörû. Imádom a hársfákat, még a nevemet is róluk kaptam.

A boszorkány csak csóválta a fejét.

-    Hüm-hüm. Pedig jobb lesz, ha új ház után nézel. Ha annyira ragaszkodsz a nevedhez, (fiatalság hüm-hüm)  akkor nézz körül a Hárs-patak völgyében. Igaz, hogy az oda vezetõ út, sziklás köves rézsûn kapaszkodik, de tudsz te repülni is. A sétához pedig legfeljebb több „tündér bocskort”, akarom mondani papucsot koptatsz majd.

A Hárs Tündér nem szólt semmit, csak szipogott, megtörölte az orrát, hümmögött, és gondolkodott. A Csóványos boszorkájának fõzete három nap alatt talpra állította. Megfogadta az idõsebb tanácsát és új lakhelyet keresett, barátnõje a Patak Tündér segített neki. A Hárs-patak egyik völgyének katlanjában rábukkantak egy öreg tölgyre.

Az öreg fa a fiatalos bükkösben tekintélyt parancsolóan és szigorúan nézett a tündérekre.

Õsi szokás köszönteni azt, akit nem ismerünk!

Jó napot kedves tölgy.

Nincs más dolgotok, mint itt bújócskázni? – kérdezte a két megszeppent tündért. – Hát ezért késik a nyár, nem a munkátokkal foglalkoztok. Mivé lesz a Börzsöny? – dohogott tovább.

Nem bújócskázunk. Új lakhelyet keresek. – mondta a Hárs Tündér és elpanaszolta allergiás betegségének okát.

Hát nem bánom. Ha a Csóványos boszorkája mondta, akkor szívesen látlak. Fiatal tündér korában volt õ is az odvam s koronám lakója. Akár már ma beköltözhetsz. De aztán menjen ám a munka!

A két tündér örömében táncra perdült, s lábuk nyomán nyíltak a virágok. S a fiatal bükkös kacagott, az öreg tölgy mosolygott szerteágazó lombja alatt.

A Csóványos és a Só-hegy boszorkányainak barátsága

    Már jó ideje az Öreg Tölgy odvában lakott a Hárs Tündér. Megbarátkozott a hatalmas odvas fa lombja közt élõ állatokkal, a mókusokkal, a madarakkal. Ha munkája közben megpihent, akkor a tölgy odvában hajtotta álomra fejét. Az Öreg Tölgy néha mesélt neki a régi idõkrõl, a természet változásairól. Tõle hallott elõször a Csóványos és Só-hegy boszorkáinak barátságáról.

    Valamikor réges-régen, amikor a Csóványos boszorkája még egyszerû erdei tündér volt, és a Só-hegy boszorkája, pedig egyszerû patak tündér. Nap mint nap az erdõt járták, végezték a dolguk, mint más tündérek manóemlékezet óta. Történt egyszer, hogy a csóványosi boszorka, akarom mondani tündér eltévedt a Börzsönyben. Lehet, hogy hihetetlen, de valahogy mégis eltévedt. Jól bent járt már az erdõben, amikor az út kétfelé ágazott és nem tudta melyik út, merre vezet. Eredetileg a Békás-rétre indult a kora tavaszi virágokat ébreszteni, szárba szökkenteni. Igen ám, de merre menjen? Tanácstalan volt. Aztán mégis elindult az egyik úton, gondolta mégsem ülhet tétlenül a keresztezõdésben. Kis patak nyomára bukkant. Megkérdezte tõle.

Melyik patak vagy te kedves? Látom, még jégfátyol van a hátadon. Tündéred vajon merre van? Talán õ tud segíteni nekem. – Kuncogás hallatszott a vízbõl, aztán megrepedt a jég és kibukfencezett a vízfodorból a patak tündére, aki nem volt más, mint a Só-hegy boszorkája fiatal korában.

Mit búsulsz? Meséljek neked? – kérdezte, mert a patakok tündérei mindig fecsegõs, mesélõ tündérek voltak, hiszen a vizek keresztül kasul szelik az erdõt, hol forrás, csermely, patak végigjárják a Börzsöny útjait, s mindig mindent tudnak.

Nem tudom, hogy merre járok, s már a Békás-réten kellene ébresztenem a tavaszi virágokat.

Hát, ha a Békás-rétre tartasz, akkor jó felé mész, mert ez a Békás-patak.

Valóban? Akkor mégsem tévedtem el. Csak…-nézett körül – valami megváltozott.

Persze, persze. Vihar tombolt, fákat döntött, cserjét tarolt. –nevetett a patak tündér. Ha akarod elvezetlek a rétre.

Nem telt bele sok idõ s a patak mentén máris a réten voltak.

Ne haragudj, de most nincs idõm a meséd hallgatni. Sok idõt elvesztegettem. Viszont a segítségedért szívesen adok neked egy új „tündér bocskort” viszonzásul, ha elfogadod.

Önzetlenül segítettem, de ha kedveskedni akarsz nekem, akkor kérnék tõled valamit. Tudod, nekem is sok a munkám így tavasszal, megmozdítani a patak vizét, széttörni a jégbilincset, szaladni kell dalolva, fecsegve, bukfencezve hirdetni a tavasz jöttét. Néha ezen a réten átcsobogva megpihenek. Arra kérlek, több sárga virágot ébressz a réten. Úgy szeretem a sárga virágokat.

Ezen ugyan nem múlik.- mondta nevetve az erdei tündér. Add a kezed!

Azzal kézen fogva, táncra perdült a két fiatal tündér. Ahol leért a lábuk csipkés levelû, aranysárga, fészkes virágú pongyola pitypang szökkent szárba. Hát így kezdõdött a Csóványos boszorkájának és a Só-hegy boszorkájának örök barátsága, még fiatal tündér korukban. S azóta, tavasszal a Békás-rét sárgállik a kikiricstõl, és ezért nevezik ezt a sárga virágot barátfûnek is. S ha ejtõernyõs, repülõ szõrös magvait kibontja, akkor a gondviselés jeleként a barátság bárhol megterem.

Látod így van ez. – mondta az Öreg Tölgy

Néha nézz vissza a múltba és ott megtalálod a jelent. 

A Fekete-völgy tündérei

A Fekete-völgy gyûjti össze a Börzsöny minden patakjának vizét. Sok a munka tavasszal a völgyben, megáradnak a patakok. Kiönt a Csarna, a Drinó a Szecskõ és Kuruc. A völgyben lakó tündérek feladata a patakok vizének terelése. Fontos feladat, hiszen, ha kitérnek medrükbõl a vizek, akkor bizony az egész tájat megváltoztatják. Siet a víz, hogy mihamarabb az Ipolyba érjen, s nagy sietségében nem nézi, merre tart.

Szeszélyes az ár, a tündérek nem gyõzik a munkát. A Só-hegy boszorkájának feladata szabályozni a csapadékot, irányítani a felhõket, a napsugarakat és a szellõket.

Történt egy tavaszon, hogy a boszorkány már nem tudta ellátni a munkáját. Ennek az volt az oka, hogy a szófogadatlan szellõk nem arra mentek amerre õ irányította õket. A felhõk nem annyi esõt hoztak, mint amennyi kellett volna, ezért jobban megduzzadtak a patakok. Az is elõfordult, hogy a napsugarak rendetlenkedtek, és hamarabb olvasztották meg a havat. Hiába szidta a Só-hegy boszorkája és akarta jó útra terelni, nevelni a haszontalanokat. Nem hallgattak a szavára. A világ váltakozó forgásában örök az ellentét, s általános, hogy a fiatalok nem hallgatnak az idõsebb szavára, de aztán a maguk kárán tanulva mégis mederbe ér az életük. Addig viszont jó szóra, türelemre és rengeteg munkára, segítségre van szükség.

Segítség kell a Fekete-völgy tündéreinek! – állított be az egyik nap a só-hegyi boszorkány a korom-bérci kis házba Börzsöny Apóhoz.

Tudom én. Nagy és sok a víz. Amerre megy, pusztít. Kopár meredélyek, vízmosások, letarolt virágok, iszapos fû. A tündérek kapkodnak, nem bírják a munkát. Nem jó vége lesz a rakoncátlanságnak.

Több kéz, többet érne. Régen született tündér. Igencsak megfogyatkoztak. Régen minden pataknak volt külön tündére. Ma a Fekete-völgyben csak hárman dolgoznak, holott régen 10-12 tündér serénykedett. Erejük fogytán, holdsugáron szálltak az égre. A patak vizét éjjelente pöttyökkel színezi meg a csillagok fénye, a meghalt tündérek mosolya. Kevesen maradtak a völgyben.

Nap, mint nap száll a tündérek sóhaja a Börzsöny felett. Hallom én. Neked kell irányítanod a napsugarakat! Tudod, hogy két napsugárnak egyazon minutumban kell elérnie egy varázslófû hegyén csillogó harmatcseppet, s akkor tündér születik.

Szófogadatlanok lettek a napsugarak. Nem hallgatnak rám. Össze-vissza keltegették a virágokat is. Már a Hárs Tündér is panaszkodott rájuk. A nap lassan oson fel a fák fölé, van hogy égetõn ragyog, néha mosolyog, néha meg bágyadtan, sugarak nélkül bámul az égrõl. Megbolondult a világ. Nemrég még csak intettem a fáknak és zúgni kezdtek, a szemem hunyorgására morajlott a szél, kiáltásomra a felhõk akkor dobálták a villámokat, amikor szükség volt rá. Most meg, mindegyik a saját feje után megy. Dacolnak velem, dacolnak egymással. Nem tartják már az évszakok rendjét sem, nem látják, hogy a rend a Börzsöny lelke. A múlton átível a jelen. Mi lesz, ha tovább tart ez az állapot? Ha felidézem a múltat, látom amit hosszú életem alatt létrehoztam. Nem bánom a nénikés mosolyt, mert nekem legalább megadta a természet az öregséget. Egyszer majd holdsugáron én is az égre szállok, hintázni fogok a hold ezüst sarlóján, és még akkor is használni fogok, mert fényemmel beragyogom az éjszakát és a fák sûrû lombja közt áthatolva ezüst fénnyel világítok, s mutatom a jövõt.

A múltat és a jövõt látni nem nagydolog. A jelen az, mi lényeges és meghatározza az életet. Hogy ma mit teszel, csak az számít.- jelentette ki Börzsöny Apó – Gyere üljünk mindketten a korong elé. Varázslat kell!

Nehéz és fárasztó a varázslat. A fazekaskorong pörgött, pörgött egész éjszaka. Négy kéz fogta az agyagot a korongon, két száj dörmögte a varázst.

„Rend a lelke mindennek. Ne felejtse senki a dolgát, becsülettel végezd a munkát! Szél, esõ, fellegek hipp-hopp észre térjetek! Zúgjatok fák, morogjatok kövek! Szaladj medredbe patak! Tedd a dolgodat! Napsugarak mosolyogjatok! Ez a dolgotok. Ez a dolgotok. Rend a lelke mindennek…”

Az ismétlõdõ, halk moraj szállt a Börzsöny felett. Megérintett a varázs, minden fûszálat, bekukkantott minden manóhoz. Megsimogatott, minden fát, s bokrot. Elszégyellte magát a haszontalan felhõ gyerek és a rakoncátlan szellõ. S reggelre a napsugarak egyszerre értek a Fekete-völgy alján termõ varázslófû hegyén hintázó harmathoz, s végre tündér született.

A tündérek minden cselekedete arról szól: nem ártani, használni a természetnek. Nem következetesen beleegyezni a pusztításba. Csak így lehet aggódás nélkül várni a holnapot.

Õzgida született

Elcsendesedett a völgy. Elvonult az ár. Harkályok által, korhadt fák törzsén ütött hangok szálltak. A föld illata kúszott a levegõben. A Nagy-Galla-tisztásán virágzott a tavaszi hérics. A tisztás felett madarak hordták az erdõ híreit.

A Hangyás-bércen õzgida született. – újságolta egy rigó.

A Rózsás és Rakottyás patak rákkal van tele. – csiripelte egy pinty.

Szenzáció? Ez nektek szenzáció? – mondta flegmán egy a fûben lapuló mezei nyúlfi – Minden évben ez történik, virágzik a hérics, õzek, nyulak születnek, sõt még madarak és mókusok is. Ez az újság? Ez nem újság, unalom. Unom ezt a tisztást, és unom a virágokat, a csiripelést. Nem is tudom, mit csináljak? Úgy, de úgy unatkozom.

Unatkozol? Hegedülök én neked. – mondta a mezei tücsök.

Nem kell nekem a hegedûd. Igazi mulatságra vágyom, igazi csodálatos mulatságra. Elmegyek a folyóhoz, talán ott hallok valami érdekeset.

Érdekeset, érdekeset….- ismételgette a szajkó – Veled megyek, veled megyek…

Futott, futott a nyuszi a tisztáson át, szálerdõk lefutó gerincén, mihamarabb az Ipoly völgyébe akart érni, szenzációra vágyott, hírre, újságra. Valami nagydologra, ami megváltoztatja az életét. Liliom-pusztán megpihenve, betért a sógorához.

Mi újság felétek?  - kérdezte

Nagy újság van sógor, rózsaszín orrú kis nyuszik születtek.

Nagy újság. – biggyesztette le megint a száját a mi nyulunk. -  Látom, itt sem történik semmi.

Reggel megint tovább futott, a szajkó ott repült felette. Délután a Koppány-nyereg peléjéhez érkezett.

Mi újság van felétek? – kérdezte megint

Kicsinyeink születtek. – mondta büszkén a pele apuka.

Ugyan, ez nem újság.

Nem újság, nem újság. - ismételte a szajkó.

Igaz, lehet, hogy számodra nem újság, de a mi családunk nagyon örül neki.

   -  fordított hátat sértetten a pele.

Futott, futott tovább a nyuszi, a Holdvilág-árok vadregényes szurdokán éjszakázott, egy fa alatt meglapulva.

U, hu, u-húúú – szállt az éjszaka csöndjében a mély hang, a nyuszi feje fölül, ahol egy faágon, közvetlenül a törzs mellett csücsült a bagoly.

Talán a bölcs madár tud valami újságot mondani.- gondolta, s félve szólította meg a hatalmas madarat, hiszen tudvalévõ, hogy a baglyok nem szeretik a nyulakat, legfeljebb vacsorára.

Ostoba vagy. – mondta a bagoly, tollfüleit hegyezve. Narancsvörös szemeivel fürkészte a nyulat, aki remegve meredt a sárgásbarna tollazaton megcsillanó hold fényére.

A hírem számodra az, hogy a kicsinyeim otthon várnak s nincs számukra még vacsora, épp jókor kerültél az utamba. Azzal kiterjesztette a szárnyait és lecsapott a szenzációra, éhes nyúlra.

A szajkó nem mert megszólalni, csak másnap reggel vitte a hírt a Nagy-Galla-tisztására, hogy a mezei nyúl a bagolyfiókák vacsorája lett. Szegény kis nyúl szenzációra vágyott, s õ maga lett a hír.  A nyúlfi példáján tanulva vésd az emlékezetedbe, hogy milyen jelentõségteljes a születés és az élet csodája, nincs annál nagyobb szenzáció a világon.

-  N a g y o n   o k o s  g y e r e k e k n e k n e k ,  s z ü l õ k n e k  -

Ki tud többet a Börzsönyrõl?