Miután
beharangozták, hogy tilos a Pilisbe, meg mindenféle hegyre menni a
sok ónos eső miatt, hát úgy gondoltam, megnézem, mennyire reálisak a
hírek, s felkerekedtem, hogy helyszíni tudósítást adjak a
valóságról. Legtöbbször ezek a híradások, bár jó szándékkal teszik
az illetékesek, de azért valljuk be, kicsit eltúlozzák az események
nagyságát. Többször voltunk már ónos eső súlyától nyögő
kristályerdőben, s ez idáig semmi különlegesen veszélyes helyzetre
nem emlékszem, csak a csodálatosan kék egekre, s a napfénytől
csillogó üvegerdőre. Jó! Néha fejbe kólintott egy két kósza
jégdarabka, de ettől eltekintve nem történt semmi
extra.
Ma sem vártam
mást. Felpattantam a Bzmot-ra, a kis pirosra, és TGV-t megszégyenítő
sebességgel besuhantam Diósjenőre, ahol leszálltam. A faluban
nyirkos szürkeség, vizes beton, saras földutak. A hegyek ködben.
Gondoltam, ha más nem, akkor túrázok egy jót. Felugrom a Csovira,
aztán Királyrét. Pont elég lesz mára. Az erdő biztosan szép zúzmarás
lesz, esetleg egy kis ón lesz az ágakon.
Elhagytam Jenőt, már a Dióst, s a
királyházi betonon őgyelegtem tova, majd fel Zöld sávon Csehvár
felé. Még mindig semmi. Olyan őszies hangulatú erdőben száguldottam.
Csupasz fák, avarral borított talaj, néhány kósza levél a fákon.
Kereszteztem a Hadiutat, ami a királyházait köti össze a királyréti
erdészetivel, s mentem tovább a Zöld sávon. És ekkor mindenféle
átmenet nélkül szakadni kezdett föntről a víz. Fel kellett öltenem
az esőkabátomat, annyira hullott a nedves áldás. Ámde nem az eső
esett, hanem a jég olvadt a fákról. Szinte méterről méterre egyre
vastagabb volt a fákra rakódott ón, s tán 200 méter után elkezdődött
a Kidőlt Fák útja. Eleinte még csak-csak átlépegettem őket, de
később olyan mérvet öntött a fáknak ez a megnyilvánulása, hogy a
turistaúton képtelen voltam tovább menni. Körbenéztem, s mindenütt,
de tényleg mindenütt, kidőlt, derékba tört fák, letörött, kar-, és
combvastagságú ágak. Az egész erdő egy nagy, jeges kupleráj lett.
Bóklásztam jobbra-balra, hogy haladni tudjak, s közben egyre jobban
belekerültem a jégfák sűrűjébe. Aztán megérkezett az első,
puskadörrenése emlékeztető pukkanás, s tőlem nem messze egy
fiatalabb tölgy adta meg magát a jég súlyának. Most már nem csak víz
hullott, hanem a jég is. Kezdett szarulni a helyzet.
Haladni már alig
tudtam a rengeteg kidőléstől, s közben egyre gyakrabban reccsentek,
durrantak az ágak. Mintha folyamatosan vadásznának köröttem. Nagy
bonyodalmak árán feljutottam az emelkedőn, s elkezdtem ereszkedni a
Kemence-patak felé. A fakidőlések, ágtörések immáron vészesen
állandósultak. Az egész erdő recsegett, ropogott, nyögött,
sóhajtott, mintha a világ akarna összeomlani. S mellé a víz, meg a
jegek folyamatos kopogása… Bizarr volt. Beértem egy fiatalosba.
Olyan 15-20 éves tölgyek csoportjába. A létező összes fa
derékba törve, vagy bordaszerűen meghajolva
várta a jobb napokat. Néztem egy hajlott fát, ami már nagyon
nyögött. Komolyan, mintha az utolsókat rúgná. Aztán szép lassan
elindult lefelé. Aztán megállt picit, majd folytatta a hajlást.
Egészen addig, amíg a törzse megadta magát, s irtózatos
puskadörrenéssel eltörött. Elkezdtem kicsit
aggódni. Minden reccsenésre megálltam, s vártam, hogy mi lesz. A
távolban egy újabb hatalmas puffanás. A Zöld jelzést láttam, de az
út egyszerűen eltűnt a behajlott, teljesen jeges fák koronái mögött.
Körülöttem az egész erdőnek annyi volt. Reccsenés, jéglehullás,
puffanás.
Elértem az erdészeti
utat. Gondoltam, ezen már csak normálisan tudok majd haladni.
Tévedtem. Az út itt-ott kilátszódott, amúgy jeges fák mindenütt
behajolva, zárva az utat. Még reménykedve
benéztem a Zöld sáv folytatásába, hátha lehet menni, de nem tudom,
mit is vártam. Út nem volt. Újraterveztem hát, s fő célom az lett,
hogy épségben visszajussak Jenőre. A fák hihetetlen intenzitással aktívkodtak.
Ez az út… volt
(Fotó: Jani)
Nagy
nehezen kivergődtem a királyházai betonra. Sok mindenre számítottam,
de arra nem ami ott volt. A beton néha látszódott. A többit fák,
ágak, jegek halmaza borította. Hogy azt mikorra fogják kipucolni,
elképzelésem sincsen. Kicsit bóklásztam a betonon, majd célirányosan
elindultam Závoznak, Jenőnek. A kiválóan biciklizhető betonúton most
gyalogosan alig tudtam haladni. Závoznál, nem tudom, hogyan került
oda, egy magába roskadt erdésszel találkoztam. Nézte az erdőt, s
látszott, hogy nem ott van lelkileg. Szerintem majdnem sírt. És a
fák csak nyögtek, sóhajtoztak, eltörtek, kidőltek. Mindenütt. Kicsit
fáztam. Botot nekitámasztottam egy jeges, félig kidőlt fakoronának,
felöltöttem a poláromat, s suhantam tovább, zsebredugott kézzel. Az
útnak ezt a részét már lepucolták, hát hasajtottam rendesen. Már
vagy két kilát mentem, mikor ismét nagyobb figyelmet fordítottam
zsebemben melegedő kezeimre. Kezdtek észhez térni. Ám ekkor leesett,
hogy bakker! Ha a kezem a zsebemben van, akkor bizony nincsen náluk
a bot. „Boldogan” mentem hát vissza a két kilcsit, emelkedőn, hogy
ismét magamévá tegyem botjaimat. Ezzel a kis malőrrel elértem azt,
ami egyébként a diósjenői vonatelérésnél állandósult, hogy egy B-C-s
bakancsban futhattam betonon két és fél km-t, biztosítva magamnak
egy könnyed agyrázkódást. Nos, ami most a hegyen van, az tényleg
veszélyes. Most a híradások nem túloznak. Tulajdonképpen aki ennek
ellenére szeretne kirándulni egy jót, az, hacsak nem elvetemült
veszély hajhász, egyszerűen nem tud kirándulni, mert nincsenek utak.
Egy koca kiránduló sírva fog menekülni, ha meglátja a jelenlegi
állapotot. És ez még egy ideig így is lesz, mert annyi ember a
világon nincsen, aki ezt a romhalmazt rövid időn belül eltakarítja.
A jég elolvad, de a fák ott maradnak mementónak egy ideig. És hogy
nem túlzok, itt a link:
https://www.dropbox.com/sh/81tpq1qpb2pohxp/AAAK27HiLLaMW98EDkV3z7F6a?dl=0