Útmenti keresztnek nevezzük mindazokat a szabadtéri kereszteket, vallásos jelképeket, amelyek nem az egyház liturgikus cselekményeinek színhelyén - templom, temetõ, kálvária - állnak.

A keresztek csoportján belül megkülönböztetünk feszületeket, amelyeken mindig ott függ Krisztus teste. Ilyen építményeket nemcsak útszéleken találhatunk, hanem más hangsúlyos vagy nevezetes helyeken is. Elõfordulnak folyók partján, mezõk, dûlõk kezdetén, falu szélén, balesetek, esetleg katasztrófák helyén stb.

A kereszteket falusi mesterek, ügyes kezû parasztok, esetleg kõfaragást is tanult emberek készítették.
          Külsõ megjelenésüket több tényezõ befolyásolta:
                    - hivatalos egyházi mûvészet
                    - mesterségbeli hagyományok
                    - befogadó emberek kultúrája

Fontos, hogy ezeket az emlékeket - mivel a szabad ég alatt állnak - nem készíthették bármilyen anyagból. Ezeknek idõt álló építményeknek kellett lenniük. Az apró formák és részletek alapos megmunkálása fölösleges volt, mert az idõ vasfoga úgyis eltûntette, elmosta mindezt. Az útszéli kereszteket nem az egyház állította, hanem a hívek. Így ezek minden költségét is õk állták.

Magyarországon szabadtéri keresztek állításáról a középkor óta beszélhetünk. Ezt támasztják alá a soproni levéltár adatai, mely szerint már a XV. és XVI. században a környékbeli falvakban gyilkosságok színhelyén úgynevezett engesztelõ kereszteket állítottak fel.

Egyes kutatások szerint az útmenti keresztek a középkori templomok, monostorok keresztjeinek mintájára épültek. A család földjén állították fel - és, mint a templomok, monostorok keresztjeit - oltalmazó és felajánló céllal.

A középkorban leginkább gonoszûzés céljából állítottak fel kereszteket. Valószínû, hogy a reformáció korából ismert képrombolásnak sok ilyen emlék esett áldozatul. Egyes vélemények szerint a ma álló keresztek között már nem találhatunk olyat, amelyet a XVIII. századnál korábban létesítettek. Mások szerint az ország területén még található egy középkori kereszt, Magyarcsanád határában.

A katolikus megújulás során jezsuita szerzetesek misszionáltak az országban. A tanítás hatásának megõrzéseként országszerte állítottak fel kereszteket. Ezeknél a kereszteknél gyakran tartottak búcsúkat, és naponta jártak ide imádkozni és énekelni.

Ezeket a kereszteket búcsúval is ellátták, hogy az emberek minél jobban megszeressék. A népet ez által is a kereszt tiszteletére nevelték. Ehhez járult még az esti harangszó figyelmeztetõ szava is.

Gyakran elõfordult, hogy a bûnbánati körmenet alkalmával körbevitt kereszteket állították fel a földek végébe, falu szélére, utak mentén, stb. a természeti csapások és károk ellen.

A XVIII. században megtörtént a jobbágyfelszabadítás. Ezután már a parasztság is rendelkezett anyagiakkal, amelybõl kereszteket tudtak állítani. Így ebben az idõben vált gyakorivá ez a szokás.

1739-ben, nagy pestisjárvány pusztított, amely akadályozta a missziók megtartását. A feljegyzésekbõl azonban megtudjuk, hogy ennek ellenére 23 magas keresztet emeltek. Azokat a kereszteket, amelyeket évtizedek óta elzárva õriztek a templomokban, fáradságot nem kímélve elvitték a jezsuita atyákhoz, akik megáldották. Ezeket - visszatérve - nyilvános helyeken állították fel.

A XIX. század második felében készültek az úgynevezett palóckeresztek, melyek sok esetben kiemelkedõ népmûvészeti értékûek.

Az Alföldön a tanyasi iskolák kiépülésével terjedt el leginkább a keresztállítás gyakorlata, míg századunkban a világháború hatására állítottak fel sok feszületet.

A keresztek anyaga és formája koronként és területenként változott és sok mindentõl függött, többek között az adott területen élõ nép kultúrájától, hagyományaitól továbbá a környék nyersanyagaitól, valamint azok felhasználási lehetõségeitõl.

Fakereszteket elsõsorban falvakban, kõkereszteket pedig városokban állítottak fel. A polgárosodás idejében azonban egyre elterjedtebb lett a falvakban is a kõkeresztek állítása. Kezdetben kõbõl és fából munkálták meg a kereszteket, késõbb viszont kedveltté vált a mûkõ és az öntöttvas is. A korpusz anyaga is változott: Készítették fából, bádoglemezbõl, mûkõbõl, öntöttvasból vagy más ritka anyagból. Bádogkorpuszt általában fakereszteken találhatunk, de idõnként elõfordul kõkereszteken is. A bádogkorpuszt legtöbbször bádogos, néha kovácsmester készítette el. Az alakot maga a mester vagy ügyesebb, rajzolni tudó falubeli, néha hivatásos festõ festette ki.

A fakeresztek egyik típusa, a már említett palóckereszt, melyet lapos faragások díszítenek. Az általában növényi díszítések között kehely, úrmutató és egyéb liturgikus tárgyak faragásait találhatjuk meg. Szórt elrendezési elvük a pásztorbotokéval rokon.

A keresztszárakat rendszerint keményfából készítették. Magasságuk általában 3-4 m volt, de egyes területeken elõfordult az 5 m-en felüli magasság is.

A keresztszárakat gyakran festették, színezték. Sok esetben már csak a nyersfa színe látható. Ezeknél a kereszteknél nehéz megállapítani, hogy eredetileg is ilyen volt-e, vagy az idõjárás koptatta le a festéket.

Több célt szolgált a festés:
       - védte a fát az idõjárási viszontagságoktól
       - díszítõ szerepet töltött be:
       - tagolta a keresztszárakat, kiemelte a faragott díszítéseket és feliratokat.

Leggyakrabban a barna és zöld különbözõ árnyalatait alkalmazták. A keresztek festése megfigyelhetõ a kõkereszteknél is. Leginkább csak a hangsúlyozott helyeket festették be: a hajat, a szakállat és a töviskoronát barnára, az oldalsebet pirosra.

Az idõjárás elleni befestés általában nem érte el a célját. A többrétegû festék ugyanis megakadályozta a fa, vagy kõ szellõzését és ez által elõsegítette a pusztulást.

Faragott díszítéseket leginkább a kereszt függõleges szárán és a keresztet tartó oszlopon találhatunk. Az ilyen kereszteken a XVIII-XIX. sz. mûvészeti stílusainak hatását is érezhetjük.

Gyakori díszítõelemek a növényi motívumok (pl.: rozmaring ág) illetve a liturgikus tárgyak (pl.: kehely).

A kereszteket idõnként tetõvel borították. Ma már nem dönthetõ el, hogy a tetõ nélküli keresztek eredetileg is így álltak-e, vagy az évek folyamán tûnt el a "disz". A tetõ lehetett deszka-, zsindely- vagy bádogtetõ. 20-25 cm széles, hossza pedig a kereszt szárainak hosszától függõen 1,5-2 méter. Ismertek a csúcsos, félköríves tetõk és ezek változatai kúp alakú, esetleg félköríves tetõk és ezek változatai.

A bádogtetõ lehetõséget nyújtott a bádogos mesternek, hogy szakmai ügyességét megmutassa, ezért elég ritka a minden disz nélküli, egyszerû félköríves tetõ. Ezek a díszítések részben ornamentális jellegûek és magához a lemezhez kapcsolódnak, másrészben azonban figurálisak és a kereszt szárain található faragott díszítéseket ismétlik, idõnként bõvítik. Néhol pléhcsengettyûket akasztottak a bádogtetõre, a gonosz elûzése céljából.

Idõ/Dátum