moiwa    2011.01.25.  

Szép téli napra ébredtünk. Tiszta égbolt, kellemesen csípõs hideg. Ráadásul hó a városban gyakorlatilag semmi. Mindezek bíztató elõjelek a Magas-Börzsöny túra elõtt, elsõsorban a tavalyi beszámolók ismeretében. Gondolatban végigpörgetem magamban a teljes útvonalat (korábban már jártam hosszabb-rövidebb szakaszain, szinte teljes lefedettségben), és próbálgatom fejben az erõbeosztást. Eközben azon veszem észre magam, hogy ott állok és várok Don Razzino kocsijára, aki óramû pontossággal érkezik. Röviddel rá befut István is és útra készen állunk. A nem túl hosszú kocsikázás közben szóba kerül, hogy a Spartacus-ház már nem is Spartacus-ház és milyen jó, hogy nyitva lesz a sorompó. És valóban, Királyrét után gond nélkül nyomul fel a járgány a házhoz.

Alig múlt reggel 7 óra, harapnivaló a levegõ, gyakorlatilag semmi felhõ… érezni, hogy szép nap elé nézünk. Rövid szerelvényigazítás után útra kelünk. A megbeszélteknek megfelelõen igen rendesen optimalizálunk, és már a háznál nem a K4-et választjuk, hanem egy gradiens irányú ösvényt, hogy levágja a K4 cakkozását. Icipicit benõtt az út, ráadásul van némi meredeksége is. Ez nem is baj, így is edzünk a ránk váró meredélyekre. A jelzést elérve szinte rögtön keresztezzük a széles földutat, jön egy rövid „magashegyi” szakasz, majd a keskeny és egyenletesen mászós ösvény a bedõlt fákkal. Érezni, hogy megyünk felfelé, a sétálós tempó ellenére is melegünk lesz. Direkt nem akartunk rohanni, ráadásul „nulla pontért”.

Elérve az erdészeti dózerutat, ott találunk egy személyautót. Volt tehát, aki még annyit sem akart gyalogolni, mint mi. A lerágott K4-rõl itt átváltunk a dózerútra, és a Simon-forrás felé vesszük az irányt. Végre valami egzotikum, erre még sosem jártam korábban. Egyfajta panorámaútnak is tekinthetõ, lévén, hogy balról klassz kilátás adódik az Égés-tetõ irányába. Jobbról hatalmas andezitsziklák, valamint a kövekrõl lefolyó megfagyott vízesések. Nem mindennapi látvány.

Simon-forrás elõtt már tekintgetünk jobbra, hogy hol is tudnánk felvágni a K sávhoz a Három-hárson túlra. Kicsit lelomboz, hogy elég sûrû az aljnövényzet. Az ominózus útkanyarnál viszont látni egy vadcsapást, ami járhatónak látszik. Nem gondolkozunk sokáig és nekilódulunk. A rajtolásig idõnk, mint a tenger, csak kényelmesen mászunk. A meredekséggel nincsen gond, Don Razzino folyamatosan tájékoztat minket a tengerszint feletti magasságról. Vadcsapásokat, elhagyott szekérutakat keresztezünk, fákon mászunk át egy irtáson, és közben hátrapillantunk a pompás kilátásért. Még el sem indultunk a túrán és mégis mennyi élmény ér! Pár pillanattal késõbb már az OKT útvonalán járunk, és még mindig olyan korán van. Túl hamar érjük el a K/Px elágazást (itt bizony ma még járni fogunk) és indulunk neki direkt csigatempóban a végsõ mászásnak.

A csóványosi geotoronynál ropog a tûz, jópáran állják körül. Sátrak állnak, a neveztetõ asztal már a helyén. Összefutunk Rudi Istvánnal és Brigivel, mindketten itt aludtak fent a csúcson. Klassz élmény lehetett, az biztos.

Szépen sorban érkeznek az ismerõsök, elsõsorban Diósjenõ felõl. Nincs túl meleg, a tûznél próbálunk kicsit felengedni. A rendezõség tartja magát az eredeti kiíráshoz és szigorúan csak 9 órakor lehet elindulni.

Istvánnal és Don Razzinoval a józan ész taktikáját követjük és megpróbáljuk nem elrohanni a Pogányvár lejtõjét. Persze visz a lendület, de a nagy belesietésnek a térd láthatja kárát, így megpróbáljuk magunkat visszafogni. A talaj ideális, fagyott, a felszínén néhány centis hóréteg. Nem igazán csúszik, szerencsére, ám nem árt odafigyelni a léptekre. Pogányvár csúcsánál Don Razzino dupla küldetést teljesít, mind a váras, mind a csúcsos mozgalomhoz megtalálja az idevágó választ. Lestat és fiatal csapata elsuhan mellettünk, mi hagyjuk a fiatalságot szárnyalni, hadd menjenek. A Bodosházi-kút elõtt a P3 tesz egy cikk-cakkot, amire pedig nem emlékeztem ellenkezõ irányú sétáimból. A lejtés elég tekintélyes, de óvatos szökellésekkel gond nélkül elérjük az 1. ep-t.

A patakokban van víz, de szerencsére nem a szokásos télvégi hóolvadásos mennyiség. Innentõl a P4 elágazásáig kellemes a lefele haladás, a patakátkelések némi odafigyeléssel abszolválhatóak. Istvánékkal felemlegetjük a tavalyi év ennél sokkal kalandosabb patakos mókáit. Itt ilyenre most szerencsére nem kell sort keríteni, semmi elmerülés, semmi belecsobbanás. A kisvasút töltése és a híd nyomai még sokáig emlékeztetnek a talán nem is olyan régmúltra. Tûzköves-forrásnál Don Razzino tavaszi öltözékre vetkõzik, és a szomjasabbak vizet vételezhetnek az útvonal elsõ (és egyben utolsó) forrásánál. Az idõjárás csodálatos: a Nap be-beszûrõdik a völgybe, a bükkerdõ avarjának barnaságát bearanyozza.

A P4 balos letérésénél jön ugye a két hidacska, majd egy könnyûnek gondolt patakátkelés. Don Razzino szegény egy rossz mozdulattal beveri nagyon a sípcsontját, szerencsére rajta van a térdvédõ, ami tompítja az ütést. Megkezdjük az elsõ nyújtott mászásunkat vissza a fõgerincre. Nagyon élvezetes a sár hiánya. A réten egy „végtelenített osztálykirándulás” képe rajzolódik ki, belátni legalább 10-15 résztvevõt. Az erdõbe betérve balról Brigi és túratársa érkezik, akik tévedésbõl egy bónusz hegycsúcsot is meglátogattak. Úgy tûnik, neki sincs nagyon kedve rohanni, beszélgetni kezdünk. Elhaladunk egy formás andezit-breccsa mellett, muszáj lefotózni. Az erdõ sûrûségébõl érezni, hogy közel a József-emlékmû letérése. És valóban. Pár pillanat alatt ott vagyunk az emlékmûnél, ahol két csokiból is választhatunk. Páran sajnos nem tettek kitérõt a „piros emlékmû” jelzésen, így kihagyták ezt az ellenõrzõpontot.

Az innentõl Magosfáig terjedõ szakaszban volt minden változatosság: hol komolyabb, hol lazább emelkedés, némi vízszintessel fûszerezve. Eközben elértük a hóhatárt, ami kissé giccsessé varázsolta a tájat: az a kevéske hó úgy hatott, mintha lefújták volna a környéket spray-vel. A P4 vége ráadásul még technikás is, oldalazós, némileg csúszós ösvényke a hegyoldalban. Látványként kárpótol a tavaly májusi nagy viharok emléke, a sok kidõlt fa… A P sáv elérése elõtt belebotlunk egy feltételes ellenõrzõpontba. A pecsét mellé szaloncukrot is kapunk a pontõrtõl. Innét elõre bejelentett nyûgösség lett úrrá rajtam, ugyanis a Sasfészek-bérc emelkedõjét sosem szerettem, és hát most sem. Egyszer azért ennek is vége, elérjük a platót, majd a Z-ön jobbra térünk, a Magosfa csúcsára. Újabb pontõr, pecséttel. Itt tudjuk meg, hogy kb. 50-en indultak a túrán és hogy a rendezvény alapvetõen az „elvetemülteket” veszi célba (nincs résztáv, csakúgy mint a Vulkántúrán vagy a Börzsönyi Éjszakain).

Eljött az én idõm: a következõ pontig nincs emelkedés, a dõlésszög pedig pont ideális a menettempó fokozatos emelésére. A kísértés nagy, próbálok úrrá lenni a helyzeten. Don Razzino joggal félti a csípõjét és térdét, így õ még nálam is jobban kíméli magát. Ennek eredményeképpen ellépek tõlük. Kellemes a haladás, a már sokat járt szakaszon. A Z+ széles szekérútján szinte aludni is lehetne, ha idõnként nem adódna némi meredekebb lejtés. A fára festett létrás jobbkanyarnál változik a terep: szûkebb ösvény, tekergõzés, majd egy teljes hirtelenséggel elénk kerülõ meredek lejtõ. Brigivel itt korábbi túrás élményeinket ecseteljük. Meséli, hogy valamikor itt felfelé mászott nagycuccal, nyáron… Nem irigylem.

A Bacsina-patak partján csóványos és felesége tartanak kalóriapótló szünetet. A patak partján nem is kell sokat mennünk és ott termünk Vagdalthús ellenõrzõpontján. Brigi az elõzõ heti Wass Albert túrán söpört, és elmesélte, milyen sárban trappolt, a többi résztvevõvel együtt. A „Husi-szindróma” nem légbõl kapott fogalom… Vagdalthús megkínál szõlõpálinkával, tepertõvel és házipogácsával is. Jól elbeszélgetünk, közben megjönnek Don Razzinoék is. Jó a hangulat, de hát mennünk kell. Rögtön a patakátkelés után szembesülök azzal, hogy a NaHáT-on hol is kellett volna tovább menni (hát igen: keresztül a bozóton, ami valójában egy széles szekérút). Az út tökéletesen járható, nyoma sincs az õszi bozótnak.

Közeledünk Királyháza felé, a mûútnál egy rendezõ hölgy figyelmeztet a hirtelen jobbkanyarra (pedig ellenkezõ irányból közlekedve mennyire egyértelmû a haladás). Már tudjuk elõre, mi vár ránk: a K4 hirtelen balos letérése. Aki ezt látja elõször, lehet hogy nem is akar felmászni a Dobó-bércre. Pedig csak az eleje olyan meredek. Brigi közben elsuhan ismét, a Tûzköves-forráshoz vízpótlásért. Az emelkedõt egyenletesen cammogjuk, a levegõ mintha kellemesen meleg lenne, ami persze csak annyit jelent, hogy közel lehetünk a fagyponthoz. Sokadszor érjük utol Lestatot és csapatát. Annyira belefeledkezünk Istvánékkal a beszélgetésbe, hogy váratlanul ér a Dobó-bérc elõtti emelkedés. A pont nem itt vár, hanem utána a nyeregben. Számolgatunk és azt látjuk, hogy egész jól állunk idõvel. A Hárombarát-nyeregig ismét csak beszélgetõs, laza sétatempó a cél. Fent a nyeregnél túrázók pihengetnek, õk nem a mi rendezvényünk résztvevõi.

A Z sávon lefelé iskolásokat elõzgetünk, miközben ismét a hóhatár alá kerülünk. A lokális minimumon még egy patakátkelés vár, ami nem jelent különösebb gondot. A Csehvárig tartó kevéske emelkedõ viszont már nem esik igazán jól, pedig hát nem sok az, elvileg. A Px becsatlakozásától több túratárs jön szembe (többek között B. Andrásék), és újságolják, milyen finom is az alma szolgáltatás. Ez némi erõt ad az utolsó mászáshoz a pontig. Fent a várnál tartok egy generál kalóriapótlást, almával, édességekkel. Don Razzino egy újabb várkóddal gazdagodik. Csóványos és felesége is megérkeznek rövidesen. Számolgatunk és kihozzuk, hogy legalább Rakodóig világosban tudunk gyalogolni, ha kedélyesen sétálunk. Ez jól hangzik. Fõleg annak fényében, hogy most jön egy általam nagyon kedvelt szakasz, a Px. Ez az út szerintem a legkellemesebb emelkedõ a Csóványos irányába. Bármennyire is kellemes az út, a fáradtság elsõ jelei jelentkeznek nálam, bealvási ingerek kíséretében. A srácok picit meglépnek.

A rét után jön a mindig elbûvülõ bükkerdõ (egyik kedvenc szakaszom a Börzsönyben), majd nem sokkal rá már Foltán-keresztet üdvözölhetjük. Közben ismét belépünk a hó birodalmába. A jelzésváltás közben a beszakadó jégtáblákra is figyelnünk kell. Ideiglenesen elhagyjuk a Px-et és az OKT vonalán haladunk felfelé. Két komolyabb emelkedõre emlékszem, és ennek megfelelõen osztom is be az erõmet. Közben Három-hársnál balról jön a déja vu: reggel mintha itt másztunk volna felfelé. Don Razzino ismét elkattint egy képet, hiszen másképp áll a Nap, mások a fényviszonyok. Immáron nem elõször kerülünk a Csóványos közvetlen közelébe, de a K sáv helyett a Px-en oldalazunk a csúcs alatt. Ez a párszáz méter újdonság erejével hat számomra, de közben folyton észen kell lenni, nehogy a rézsútos és csúszós úton eltaknyoljak.

Haramia-lyuknál elérjük a fõgerincet, itt figyelmeztetem Brigit, ne nézzen hátra, mert még meghasad a szíve, hogy milyen közel volnánk már a csóványosi célhoz… Érintjük az emlékkövet, ami Brigi egyik tanárának állít emléket. Szóba kerülnek a gyerekkori gyaloglásai, a Börzsönyhöz való kötõdése… A gerinc apróbb hepe-hupáit már régi ismerõsként üdvözlöm, az Égés-tetõt a „terv szerint” érjük el. Brigi (pedig õrajta szöges cipõ volt) csak kellõ óvatossággal ereszkedik le a csúcsról, szerinte ez az a szakasz, ahol képtelen lesietni, mindig csak vigyázva mer lejönni. Végül is sikerül végig két lábon haladva leérni. A fények játéka egyszerûen csodálatos: a lebukni készülõ Nap sárgásra festi az Égés-tetõ oldalán a havat. Rakodónál mosolygós pontõr vár a tábortüze mellett. Brigivel tartunk ismét egy rövid evõs szünetet, a fiúk is megérkeznek közben. Órámra tekintve inkább úgy döntök, hogy nem idõzök sokáig, húzzuk ki minél tovább lámpa nélkül!

A Fekete-rétig tartó ereszkedés bár komoly szintvesztéssel jár, játszi könnyedséggel megy, a térdem is szereti. Csodás az erdõ, a színek, a hangulat. A réten ismét ellenõrzõpont, H. Gyuri vár és fotózgat bõszen. Befut ismét Brigi, együtt indulunk tovább. Ezt a részt tervezgettem fejben, most kell nagyon észen lenni. Ennek megfelelõen csak nagyon kényelmesen indulok neki az amúgy különleges hangulatot teremtõ Oltár-patak völgyének. A naplementén túlvagyunk, viszont még a hóhatár alatt. Menni kéne, de mégse olyan gyorsan. Nehéz ez. Van itt emelkedés, de nem gondoltam, hogy a szerpentin elõtt ez ilyen hosszú lesz. Egyszer aztán ott tornyosul elõttünk a Kõkorsó (meg ugye elõtte a régi kispistázós emelkedõ balról). Megszemléljük, körbejárjuk, ahogy a jelzés szépen elõírja.

Megkezdjük a szerpentinezést. Nem is olyan vészes. Mondja Brigi, hogy ez még csak a kezdet. Tudom én, jártam már erre… Az ideiglenes vízszintes csak csapda, egy kanyar után jön a kegyelemdöfés: szépen begyûri az embert a mászás, ha nincs észnél. Briginek itt nagyon jól megy a felfele menet, ott is hagy szépen. Annyit hallok csak tõle pár perc múlva, hogy „jé már itt is a P3”. Tõle jócskán lemaradva, de nem meghalva elérem én is ezt a híres útelágazást. Most már csak be (azaz fel) kell sétálni. Még látni normálisan, bár inkább csak bikolor üzemmódban. Nincs is kedvem feltenni a fejlámpát, élvezem, hogy beleolvadok a természetbe. Eszembe jutnak korábbi séták, túrák, amikor erre jártam. Jobbra fölöttem már a Csóványos, de elõbb kerüljük szépen körbe.

Ahogy bekanyarodok jobbra, úgy lesz egyre sötétebb, eltûnik a nyugatról jövõ segédfény. Lámpázni továbbra sincs kedvem. A P sávot elérve már becsukott szemmel is feltalálok, itt még ráadásul a hóba taposott nyomok iránya is segít. Az utolsó percekben már a cél lebeg a szemem elõtt, a forró tea, a túratársakkal való beszélgetés élménye. Meglátom a geotorony kontúrját, viszont a cél tábortüzét csak a platóra érés után veszem észre. Komótosan lesétálok, leülök. Átveszem a díjazást. Olyan emberi az egész. Kint vagyunk a természetben, távol a civilizációtól. Tábori hangulat uralkodik, semmihez sem hasonlítható. Saját bögrébõl iszom a szolgáltatásként kínált finom teából. Ahogy olvasom, hogyan hozták fel a rendezõk ezt a nem kevés teát… óriási tisztelgés elõttük! Nem kevésbé esik jól a Jaegermeister. Rudi Istvánnal beszélgetek egy keveset, közben befut István és Don Razzino is, nagyon jól mentek a végén.

Nem is maradunk sokáig, nem volna jó itt megfázni. Átöltözni sincs értelme, hiszen még elõttünk van a „nulla pontos séta” második felvonása. Közben K. Gergely csatlakozik a csapathoz, õ még befér az autóba. Az iránymenet helyett ezúttal a jelzéskövetést választjuk. Három-hársnál megállok csillagokat nézni. Hihetetlen intenzíven világítanak a csillagok! Foltán-keresztnél sasszemmel keressük a K4-t (ami nem az elsõ, hanem a második jobbos). Vicces dolog, hogy tudtam elõre, a K4-rõl egy sunyi balos fog levágni egy keskeny ösvényre, ehhez képest én vagyok az, aki lazán túlment rajta… A fokozatos, bokatörõ ereszkedés nem kellemes, még itt is nagyon figyelni kell. Ráadásul közben a cipõfûzõ is kioldódik.. sebaj, majd az autónál odalent megkötöm. A technikás szakasz ellenére meglepõen hamar leérünk a kocsihoz, szinte majdnem 12 órával azután, hogy elindultunk a Kárpátok (ex-Spari)-háztól. Don Razzino GPS-e szerint 49,4 km és bõ 2600 m szint lett a napi mérleg.

A hazautazás is kicsit kalandos volt, a lefagyott ablak jege nem engedett fel egyhamar, de Don Razzino bebizonyította, hogy profi autós.

Nagyon jó nap volt, teljesen feltöltött! Köszönet a rendezõknek a túráért (különösen a felcipelt teáért!), köszönöm a társaságot Istvánnak, Don Razzinonak pedig a társaságot és nem utolsósorban a fuvart!